Mindennek elején, Erdei Ildikó megkérte Pataki Adélt hogy szólítson meg temesvári magyar egyetemistákat egy képzési lehetőséget ajánlva, Magyarországon, melyre bejelentkeztünk, 10-en, tekmekesek. Így hát április 16-án, pénteken, ismeretlen vizekre eveztünk, Domaszékre. Mivel az együttlét célja elsősorban a problémaérzékenység és problémakezelés volt, szeretnénk az ott szerzett élményeinkről és érzéseinkről ezúttal írott formában is beszámolni.
Utunk során nem leplezhettük kíváncsiságunkat és izgalmunkat, robogtunk az ismeretlen, azonban vonzó cél felé.
Megérkezésünkkor érezni lehetett az épület és csoportok szeretetteljes hivogatását. A kolozsvári Keskeny Út közösség és a szegedi SZETITEL csoport 10 fős csoportunkkal bővült.
Kisvártatva kezdetét vette a játékos ismerkedés a csoportokkal és vezetőkkel, a néhány napig otthonunkat nyújtó épülettel. A vihart előidéző és elkergető feladat, ezt követve a kígyózva bebarangolt mindenki arcára mosolyt csalt. Ezt az eseményt tetőzte Plesi érkezése, aki megnyerő személyiségével és játékos, zenés feladataival egyből belopta magát az emberek szívébe. Általa betekintést nyerhettünk a zene és hangszerek világába.
Szombatra virradva újúlt energiával és új élményekre szomjazva vettünk részt a reggeli áhitaton, melyet a református lelkész tartott, majd külön-külön mindhárom csoport vezetőikkel élen munkához látott.
Judit, Lajos és négy szegedi fiatal közös erővel arra törekedett, hogy mind alkalmassá válhassunk olyan kapcsolatok kialakítására, amelyben a párbeszéd, az együttműködés, az egymásrafigyelés teremti meg a segtségnyújtás lehetőségét.
Egy érzékenyítési feladattal indítottunk, lehunyt szemmel idegen kezek érintése felé indultunk, melyek egyesekből zavartságot vagy kellemes érzést váltottak ki. Ezt követte egy rövid bemutatkozás, melyben növény, állat és jármű tulajdonságaival kellett jellemeznünk magunkat. A házirend közös megfogalmazása után kezdetét vette egy szituációs játék, melynek során mind bárány szerepbe bújhattunk. A csapatbatartozásra való törekvés, a kint ólálkodó farkastól való félelem, és tétova állapot mindenkit a karám keresésére sarkallt.
Egy újabb szituációs játék során ''vak vezet világtalant", próbára tehettük önmagunkat és vezetőink érzékenységét, leleményességét, és néhány esetben türelmét is. A segítségnyújtásnak nem elegendő feltétele a cselekedet, ahhoz, hogy hatékonyan járjunk el a segítségreszoruló szükségleteinek ismerete a legfontosabb.
Vacsora után következett a csoportok bemutatkozása. A sorrend felállítása, labdák kézről-kézre adogatása a nagycsoport összetartásáról tanúskodott. A SZETITEL csoport prózai előadással remekelt, a kolozsvári református közösség szelídségével és szeretetével varázsolt oldott hangulatot, míg mi, a temesváriak egy képsorozat levetítése után tánccal bírtuk mozgásra a teremben tartozókat. Az este kötetlen együttléttel folytatódott, és egyre csak rövidült.
A segítségnyújtás legkézenfekvőbb technikáit egy újabb szituációs játék alkalmazásával élhettük át. Ahhoz, hogy valakit kizökkentsünk magábaforduló állapotából, türelmesnek, határozottnak kell lennünk. Nem is gondoltunk milyen felelősségteljes munka egy elkeseredett ember életébe pozitív változást bevezetni és egyben milyen felemelő érzés a segítségnyújtás által kiváltott kontaktus.
A nagycsoportos kiértékelés során a pozitív és negatív érzéseket, élményeket az általunk megrajzolt jéghegy vízfeletti és alatti kételyek, az egymásra irányuló figyelem, törődés segítségével felszínre jöhettek.